Valaki szerint a könyvem nőnemű. Pontosabban úrinő.
A könyvem a laminált padlón landol, és rájön, mégsem ártott volna az a padlófűtés, hiába ágált ellene mindenki.
A könyvem kivonszolja magát a fürdőszobába, és a tükörbeli képmásával együtt egy úristent kiált.
A könyvem lapjai sárgák, bár cigarettára soha az életben nem gyújtott. Helyette az idő pora feküdte meg a „gyomrát”.
A könyvemnek nem kell bemutatni, milyen egy tükrözés, de csak legyint. Kinek lenne gyomra a mai világhoz?
A könyvem nem ma íródott, amit nem is bán – vagy ki tudja?
A könyvem útnak indul a vakvilágba. Célja az nincs, de ezt jól álcázza.
A könyvem irigykedve nézi a járókelőket, na meg azt a piros Porschét, ami hangosan bömbölő zenével elhúz mellette.
A könyvem borzong, mert eszébe jut, egyszer ő is pihent egy 911 anyósülésén, és a szél süvítve kapott a lapjaiba.
A könyvem azt hiszi, a buszmegállóban társakra lel, de csak poros, piszkos, magukba zuhant könyveket talál.
A könyvem különbnek gondolja magát, rájuk sem néz, inkább felszáll a HÉV-et helyettesítő, tömött BKK buszra, és megveszi a kiegészítő jegyet két elővárosi megálló miatt.
A könyvem ide-oda zötykölődve morfondírozik, megérne-e két percet bliccelni. Emlékeiben bátrabb volt, most sokkal törvénytisztelőbb.
A könyvem az ablakból visszanéz a hátrahagyott kerékpározóra, és azon tanakodik, az otthoni szobakerékpár helyettesítheti-e a terepet.
A könyvemet a másik oldalra sodorja a tömeg. Ott a Duna, az ifjú kenus titánokkal.
A könyvem fél a víztől. Fiatal korában, alig került ki a nyomdász kezei közül, vízbe dobták.
A könyvem sikoltozott, de nem kapálózott. Inkább a víz sodrására és húzására hagyta magát. Úgy kaptak utána, vonszolták a partra.
A könyvem végre megint az utcán. Fél, hogy megárt neki a párás levegő, miközben dideregni kezd a nedves borítójától.
A könyvem egy kávéházba menekül. Meglepetésére békés, kellemes miliő fogadja.
A könyvem hedonista kávéfüggő. Kizárólag növényi tejivó. Eleinte tehéntejjel próbálta, de szomorú, kegyetlenül kizsákmányolt szarvasmarhák képe kúszott a sorai közé.
A könyvem ügyetlen típus, a kávé borul, ázik tőle minden, még ő maga is. Mosolyog a világosbarna foltjain, a nyári tengerparti üdüléseket juttatja eszébe.
A könyvem ránéz a faliórára. Későre jár, megint céltalanul telt el a nap. Ideje visszatérni a polcra – Wodehouse és Santarcangelini közé.
A könyvem holnap őket indítja útnak, de előtte reménykedik, hogy élete célját mégiscsak sikerül ma elérnie: este őt emelik le bánatűzőként.
Pádár-Csernus Vivien
Ha tetszik, és megmozgatott, vagy éppen – építő – kritikát szánnál hozzá, bátran tedd meg a Facebook-oldalon, ahol eredetileg is olvasható a történet.
