A vörös fehérnemű az adventi időszak kezdetén került a kirakatba.

 Egy szülő legfélelmetesebb rémálma, amikor eltűnik a gyermeke.

Ott állunk a tömeg közepén, az előbb még a kis kezecskét szorongattuk, most meg sehol sem látjuk. Legyünk akármilyen rutinosak, odafigyelők, a gyerekek seperc alatt el tudnak tűnni a szemünk elől még akkor is, ha egyáltalán nem a szokásuk. Ilyenkor jön jól a GPS-es JV91 gyerekokosóra!

Ebédet vettem a bevásárlóközpont ételudvarán. Sorban állás közben fogtuk egymás kezét az akkor hároméves Zsombor fiammal, és beszélgettünk. A pulthoz érve lehajoltam hozzá, közösen választottunk a kirakott fotók alapján. Szorongattam a pracliját, még akkor is, amikor a tálcával elénk rakták a kért halat és sült krumplit. Aztán mégis elengedtem egy percre. Elővettem a pénztárcám, de ahhoz, hogy kivegyem belőle a pénzt, szükségem volt mindkét kezemre. A gyerek ott állt mellettem, nyugodt voltam. Amíg a pénztárca vissza nem került a helyére, és meg nem akartam fogni újra a fiam kacsóját. A levegőt markoltam. Lenéztem, de akkor már nem állt senki mellettem. Körbepillantottam, de a derekamig érő fiamat nem láttam sehol. A sorban mögöttem álló pár nem is látta, hogy gyerekkel vagyok. Egy másik arra járó fiatal látott egy kisfiút az ellenkező irányba cikázni. A fiam lett volna? Hová ment? Merre keressem?

A bútoráruházban éppen egy mosogatót néztünk meg anyummal. Csongor a babakocsiban aludt, a négyéves Zsombor körülöttünk ólálkodott. Tanakodtunk, hogy törékeny porcelánt vegyünk a gyerekek mellé, vagy inkább maradjak a bevált rozsdamentes acélnál. Nem álltunk ott órákat, csak néhány percet, de ahhoz pont elég volt, hogy amikor folytatni akartuk az utunkat, az idősebb fiam nem reagált a hívásunkra. Nem is volt a közelben.  Az egymást érő bemutató lakások, helyiségek igazi labirintussá varázsolták az áruházat, aminek minden szegletében egy érdekesebbnél érdekesebb felfedeznivalót rejtettek el. A gyermek egy tizedmásodperc alatt eltűnhetett az egyik átjáróban, mi meg észre sem vettük. De melyikben? Tovább haladt, vagy visszafordult? A hasamra ütöttem, s elindultam az egyik irányba. A fiam helyett csak egy eladóval találkoztam, aki ugyan nem látott senkit, de a központi rádióban hallotta, hogy az áruház másik végén a kollégái találtak egy Zsombor nevű kisfiút. Rohanva próbáltam átverekedni magam a termek útvesztőjén, hogy minél előbb a fiammal legyek. Amikor végre fellélegezhettem volna, kiderült, hogy egy másik Zsombor is elveszett, ő érte küldtek engem is, de ő már szerencsére a szüleivel van. Viszont akkor az én fiam hol van már egy órája?

A kiállításon meleg volt, de odakinn már hideg, így a kabátjainkat a ruhatárban hagytuk. Zsombor ötévesen már ügyesen és gyorsan öltözik egyedül, de Csongort még nekem kell felöltöztetnem, és egy anorák felhúzása az időigényes tevékenységek egyike. Emiatt Zsom engedélyt kért, hogy már sálat, sapkát és kabátot viselve hadd várakozzon odakinn. Nagyfiú, az apukájával nyugodt szívvel engedtük ki, amíg rá nem jöttünk, hogy nem beszéltük meg pontosan, hol is fog várakozni? Az épületen belül az aulában? Vagy már kiment a szabadba?

Mindhárom eset szerencsésen végződött. A bevásárlóközpontban meglátta az egyik ismerősünket, és odament hozzá, az áruházban leült egy asztalhoz rajzolni míg arra várt, hogy megtaláljuk, a múzeum bejáratánál jól látható helyen ácsorgott. Mégis az őszhajszálaim jelzik azt az idegállapotot, amit ilyenkor átéltem.

Ilyenkor felmerült bennem, milyen eszközt vethetnék be, hogy legközelebb ne történhessen semmi hasonló sem?

A MEGOLDÁS pedig egy JV91 TELEFONOS-OKOSÓRA lett!

Időközben kilenc éves Zsombor a mai napig imádja az óráját. Továbbra is fiatalnak érzi még magát ahhoz, hogy saját telefonnal rendelkezzen. Túlságosan szétszórt hozzá. Az óra vagány kinézete és érintőképernyője  nem vesztett menőségéből, és ugyan az iskolában tilos a hordása, ott rejtőzik nap mint nap az iskolatáskájában, és tanítás után kerül elő annyi időre, míg felhív, hogy elindult haza. IP67 vízállósággal rendelkezik, így attól sem kell félnem, hogy a vízimádó gyermekem elfeledkezik a készülékről, és a zuhany alatt találja magát, vagy önfeledten beszalad vele a vízbe, bár tartós pancsolásra, fürdésre nem alkalmas.

Másodikos fiunk most kezdi megtapasztalni, milyen egyedül barangolni a környéken. Nem szoktam ebben gátolni, ám az anyai féltés ilyenkor bennem van, ám az óra megnyugtatásul szolgál, hiszen képes dupla modulos, GPS és LBS alapú helymeghatározásra, így a Setracker applikáción keresztül a gyermekünk valós idejű helyzetét követhetjük nyomon.  Ugyan nem szokásom figyelni a fiam útvonalát, mégis a tudat, hogy ha küld egy SOS-jelet, akkor pontosan tudom, merre keressem. 

A telefonos alkalmazás ezen kívül számos funkcióval rendelkezik:

• írhatunk a csemeténknek szöveges üzenetet, amit az óráján olvashat el,
• a gyermekünk korábbi útvonalát is megtekinthetjük,
• biztonsági zónát állíthatunk be, melynek elhagyásakor a telefonunk jelezni kezd,
• sportóraként használható, hiszen van rajta lépésszámláló, és méri a megtett métereket, elhasznált kalóriákat,
• ébresztés beállítható rajta,
• szívecskés jutalomrendszert is tettek rá, ami a gyermekünk motiválását könnyíti meg.

Számunkra a legmeghatározóbb jellemzője a kétirányú hang alapú kommunikáció lehetősége!

Nem kell továbbra is attól rettegnem, hogy elveszik, én meg nem találom meg. Nem kell keresnem, mert most már ott van a kezén az eszköz, aminek a segítségével bármikor elérem, és ő is elér minket.

Zsom azt is szereti benne, hogy most már ő maga – az alkalmazás segítségével a telefonkönyvébe mentett – 10 személyt bármikor felhívhat, és elújságolhatja a dolgokat a szeretett nagyszüleinek, barátainak, esetleg nekünk a szüleinek. Megnyugtató, hogy az óra védve van a telefonbetyárokkal szemben, hiszen a beprogramozott telefonszámokon kívül más nem hívhatja fel a készüléket.

Biztosak vagyunk abban, hogy amint Csongor eljut abba a korba, neki is lesz egy JV91-es okosórája, mert az ő biztonsága is ugyanannyira fontos a számunkra! A fiúk pedig imádni fogják, hogy az órájukat „összebarátkoztathatják”, amivel hangüzeneteket küldhetnek egymásnak.

Idén mindenki boldogabb új évet kívánt. Én nem kívánok sem jobbat, sem rosszabbat, csak ugyanolyan szerencséset. Mert hiába voltak rossz élményeink, félelmeink, de szerencsések is voltunk, és szeretnék továbbra is az lenni.

A 2021-es év a Covidról szólt teljes mértékben.

• A nagyszüleim elkapták. Papám kórházban és oxigénre került, de szerencsésen 2 hét után negatív teszttel hazaengedték. Lettek utóhatásai, de olyanok, amikkel azért együtt lehet élni. A karácsonyt is együtt ünnepeltük. <3
• A gyerekek újra és újra karanténba kerültek. Hol egyszerre, hol külön. A tavaszit apumnál töltöttük, az őszit már az új lakásunkban.
• Vidékre költöztünk. A lakást imádom, de a kivitelezése katasztrofálisnak mondható a mai napig. De erről majd idén egy hosszabb sorozatban beszámolok.
• Tavasszal Miadéle bloggerkedtem. A szerver kigyulladt valahol külhonban, így a projekt is félbemaradt. A blogolás helyett az év második felében írósuliba jártam. Egy szuper írócsapatba kerültem. Novellákat írtam, folytattam a regényem.
• Megvettem az álom laposom.
• Wattpadon publikálok. Keressetek meg!
• A gyerekek új ovit, sulit kezdtek. Amíg az óvodai beilleszkedésnél kívánni sem kívánhattam jobbat, addig a suliban akadtak gondok.
• Sorozatokat néztem – egymagam, meg a férjemmel. A gyerekek ebből valahogy kimaradtak. Még moziban is jártam.
• 8 év után véget ért egy korszak: már nem szoptatok.
• Babbal a kórházban ünnepeltük a szülinapját, de szerencsére csak nagyobb volt az ijedelem. 

És akkor most indulhat a 2022-es év! 

Boldog új évet kívánok, és ígérem, idén is itt leszek – néha napján! A Facebookon gyakrabban!

November elseje van.

Tegnap sötétedéskor kezdődött és ma napnyugtáig tart a SAMHAIN.
Véget ért a nyár, a természet most nyugovóra tér, hogy tavasszal Beltane alkalmával újjáéledjen.
Este töklámpásokkal védtük otthonunk az ártó szellemektől, tündérektől, miközben a kóborló lelkeknek utat mutattunk, hogy biztonságban hazataláljanak. Ahogy besötétedik, az ünnep átadja magát egy új év kezdetének.

Most, MINDENSZENTEK NAPJÁN, amikor legvékonyabb a mezsgye a két vilàg között, gyertyákat gyújtunk. Eredetileg ilyenkor az üdvözült lelkekre gondoltak, míg másnap HALOTTAK NAPJÁN a purgatóriumban ragadtakért égettek gyertyát. Valahol időközben az ünnepek összekeveredtek, és Mindenszentek estéje lett a "lelkek emlékezete". Ilyenkor az örök világosság fényével tudatjuk elhunyt szeretteinkkel, hogy végtelenül hiányoznak és az emlékeinkben fognak tovább élni.

A Facebookon megtalálsz!

Viv

Fotók: saját és Pixabay

Fogyatékkal élőként pontosan tudom milyen az, amikor ferde szemmel néznek az emberre.

Nem érzem kevesebbnek magam azért, mert nem tudok lemenni a lépcsőn. Nem érzem kevesebbnek magam azért, mert nem tudok maratont futni, vagy, mert csak egy szemmel látom a világot. Azért sem, mert két gyereknél azt mondta a testem, ennyi és nem több. Nem érzem semmi miatt kevesebbnek magam másoknál. Emiatt egy percig sem rejtőzöm el. Megjelenek az utcán. Korláttal használom a lépcsőt, nem bújok sötét napszemüveg mögé, hogy ne sértsem meg mások szépérzékét. Mert ezek mind a mindennapi életem velejárói, és büszke vagyok magamra, hogy mindezekkel (és a többi, fel nem sorolt hátránnyal) együtt is teljes életet élek.

Talán szerencsésebbnek mondhatom most magam, mert mozgásszervi hátrányokban szenvedek, s nem a szexuális kisebbség tagja lettem.

Sokáig őket tartottam szerencsésebbeknek. A szerelem keresése egy fogyatékkal élőnek sem könnyű, számos előítélet, sztereotípia miatt kevesen tekintenek ránk egyenrangú partnerként, sőt meg sem látják bennünk a nőt (férfit). Mi aszexuális, gendersemleges emberek vagyunk a szemükben. Emiatt hittem azt, hogy az, aki a saját neméhez vonzódik, vagy éppen a másik nem ruháiba bújik, esetleg átoperáltatja magát, legalább annyival van könnyebb helyzetben, hogy fizikai korlátokba nem ütközik.

Most, így a XXI. század második évtizedére eljött az az idő, amikor rájövünk, mennyire elnyomottak ők is. Sőt jelen pillanatban sokkal jobban, mint mi. A mozgáskorlátozottak leginkább sajnálatot váltanak ki a társadalomból, míg az LMBTQ tagjai undort. Csak azért, mert ők nem a norma szerint szeretnek. Pedig ők is csak a boldogságra vágynak, az elfogadásra, a megértésre. Attól, hogy meg- és ki merik mutatni, kit szeretnek, nem viselkednek megbotránkoztatóbban az átlagnál. Az utcán végigsétálva nem egy hetero párt találunk kézenfogva sétálva, vagy éppen csókot váltva. Bátran megtehetik, nem foglalkozva mások véleményével. A legtöbb esetben észre sem veszik, esetleg a prűdebbek az orruk alatt szóváteszik, hová fajul ez a világ. De nem kell attól tartaniuk, hogy dühödten rájuk támadnak, beléjük rúgnak, mindenfajta ocsmány szóval illetik őket, mint ahogy sokan teszik a melegekkel, transzneműekkel, és a többi „el nem fogadott” identitású személlyel.

Pedig olyan egyszerű lenne az egész. Élni és élni hagyni. 

Ehelyett még a csapból is a gyűlöletkeltés folyik, amit szépen – és egyre sikeresebben – összemosnak a gyermekvédelemmel.

Senki nem kérdőjelezi meg, hogy a gyerekekkel (és bárki mással) szemben elkövetett abúzusok ellen minden esetben fel kell lépni, meg kell szüntetni és a bántalmazónak bűnhődnie kell. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a gyerekeknek nem lehet, sőt nem kell a szexuális felvilágosítás.

Én nem emlékszem, hogy lett volna az iskolában külön szó erről, viszont olyan támogatói közegben éltem, ahol bátran kérdezhettem. Anyukám és apukám minden egyes kérdésemre őszintén és nyitottan válaszolt, így 12 éves koromra mindent tudtam a szexualitásról, de a különböző nemi identitásoktól sem jöttem zavarba, semmi kivetnivalót nem találtam benne. Egyenlőek vagyunk – minden téren.

14 éves voltam, amikor egy fiatalember a bugyimba akart nézni. Akkor már pontosan tudtam, miről is van szó. Bátran mondtam nemet, még ha az illető nem is akart hinni nekem. Már akkor kiálltam azért, hogy a nem az nem, legyen szó férfiról vagy nőről, s nem hagytam magam sodródni az árral. Az első alkalmamat is tudatosan és megfontoltan, már felnőtt fejjel választottam ki azzal a személlyel, akit szerettem és megbízhattam benne. Mindez a szüleimnek köszönhető, akik mindenfajta tabu nélkül válaszolgattak a legintimebb kérdéseimre is.

Viszont mi van akkor, ha nem mindenki olyan szerencsés, mint én? Ha a szülők szemellenzőt viselnek? Ha egy lány rájön arra, hogy a legjobb barátnője iránti érzelem már több a sima barátságnál? Egy tizenéves kihez fordulhat ilyenkor? Esetleg az osztályfőnökhöz? A suli pszichológusához? Ha a tanár azt mondja neki, hogy az érzéseid jogosak, mert a tiéid, akkor ezzel már melegpropagandát folytat? Ha beszél az osztállyal, hogy senkit ne rekesszenek ki, fogadják el olyannak egymást, amilyenek, akkor törvényt sért?

Tudjátok mit, a válaszokat rátok bízom (osszátok meg velem a Facebook-on), én meg táncolok egy jót a Pride-on, mert a sokszínűség, az elfogadás fontosságának hirdetése nem csak a melegekről szól, hanem az egész társadalomról!

Viv

Sharon McCutcheon fotója a Pexels oldaláról

Fotó: BabyCenter

Terhesen paramami voltam, de volt egy dolog, ami miatt sosem aggódtam: a szoptatás. Hiszen előtte semmit sem tudtam róla igazán, például milyen érzés az egész, mitől indul be a tej, mire kell odafigyelni. Meg a többi apróságról, amiről jó, ha tud egy anya, és nem a tévéből, újságból szerzi be a tudását. Viszont ebben a tudatlanságban egyetlen egy jó dolog azért volt: nem aggódtam, bíztam a szervezetemben, a testemben és abban, hogy a fiammal megtaláljuk a tökéletes közös hangot. Ezt erősítette az is, hogy a szülés előtt már hónapokkal korábban volt előtejem.

A kezdetektől fogva tudtam, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy szoptathassak. Ezt szem előtt tartva "választottam" kórházat is. A lehető legtökéletesebb döntést hoztam, jó helyre kerültem: a csecsemősosztályon bababarátként se cukros vizet, se teát nem adtak az újszülötteknek, sőt nem ragaszkodtak a három órás etetéshez, helyette azt vallották, hogy szoptassunk, amint kéri a baba. Császármetszéskor azonnal mellre helyezték az újszülöttet, majd kaptunk egy aranyórát. Szoptatási tanácsadók mutatták meg, milyen a helyes mellre tétel, beszéltek a tejbelövésről, a kiskönyvbe pedig egy szoptatási tájékoztatót is mellékeltek, ahol a La leche ligát ajánlották. Számomra ez az a közösség, amelyet minden anyukának ismernie kellene, mert ha tényleg támogatásra van szükségünk, tőlük kizáróan tényeken alapuló támaszokat kaphatnak és nem reklámokat, régi tévhiteket nyomnak le a torkunkon.

Az összhang miatt nem kellett aggódnom, azon nyomban megvolt köztünk, ahogy a fiamat mellém rakták. Igaz, először csak nézett, hatalmas kék szemeivel: ki a jó fene vagyok én? De amint "hozzászokott" a külső világhoz, jött az örökös éhség és a 24 órás sírás. A nővérek megnyugtattak, hogy ez a normális viselkedés, ezzel indítja be a tejtermelést. Nekem nem kellett fejnem, a fiam tökéletesen eltalálta a megfelelő technikát. Felhőtlenül boldog voltam tőle!

Mégis emellett meg kellett küzdenem a régi idők démonaival. Ne idegeskedj, mert elmegy a tejed! Bármikor elapadhat a tejed! Biztosan van elég? Nem éhes? A tej nem oltja a szomját! Pótold ki egy kis tápszerrel! Nem mondom, hogy sosem bizonytalanodtam el. De ekkor megtaláltam Anikót, egy szoptatási tanácsadót, aki megnyugtatott, hogy mindent jól csinálok, és beszélt a növekedési ugrásokról is, amikor muszáj szinte óránként szoptatni, hogy beálljon a megnövekedett kereslet-kínálat. Egyetlen egyet szerettem volna csak: féléves koráig kizárólag anyatejjel táplálni. Utána jöhet a hozzátáplálás, akkor már, ha elmegy a tejem, sem akkora baj! Persze 6 hónap után adtam magamnak még ugyanennyi időt. Egy éves koráig kell neki az anyatej! Ami védi és táplálja is egyben. Ebben az időben a korai hozzátáplálás ellen kellett küzdenem. Mindenki már 4-5 hónaposan etetni akarta minden szarral olyannal, amit elvileg a babák szeretnek. Gyümölcs, bébiétel, püré. Gyűlöltem, hogy az anyai kompetenciámat senki nem veszi figyelembe, csak nyomják a hülyeségeket. Nem elég a tej már! Szomjas ilyen melegben! Adj neki vizet! Félrenyel, ha nem pürésítesz neki! Lassan hagyd el a tejet! Igyon bocitejet! Bármihez ragaszkodtam, az mások szemében hülyeség volt. BLW? Nem is hallottak felőle... Anyatej tápláló és jótékony hatása? Csak legyintettek. Kizárólag az volt a lényeg, hogy a gyerekem olyan legyen, mint a szegény átlag. Az ő fejlődésével, az ő igényeivel alig törődtek. Ha Kis Pista Jóska ezt meg ezt csinálta ennyi idősen, akkor a fiamnak is azt kellett (volna). Azon röhögtem mindig, hogy keveset eszik! Súlyilag sosem volt gondunk, a lehető legátlagosabb volt mindig is ilyen téren. 

Zsom Rennes-be vonatozva...

Egyéves kora után kezdtem el igazán élvezni a szoptatást, hiszen akkor már nem volt megfelelési kényszer bennem. A gyerek elkezdte a hozzátáplálást, de mellette a napi minimum 6-8 szopi is megmaradt. Ha szomjas volt, ha fáradt volt, ha nyűgös volt, ha aludni akart, ha fájt valamije,  ha csak anya közelsége kellett neki... Nem volt olyan alkalom, amikor nem adtam volna oda neki. Én sosem voltam szégyenlős, engem nem zavar, ha meztelenül látnak, hiszen a testemmel nagyon is békében élek, akármilyen deformált is. Emiatt a kezdetektől szoptattam nyilvánosan is, már a kórház kórtermében nem zavart, hogy ott van a többi apuka. Mintha csak megittam volna mások előtt egy doboz kólát. Semmi egyebet nem jelentett. Valahogy nem volt meg az az intim hangulat köztem és a gyermekem között, ami oly' sok anyánál előfordul. Nem zavart, hogy szoptatás közben mást csinálok, de az sem, hogy a fiam éppen a hajamat, vagy a másik mellbimbómat csavargatta - míg nem okozott fájdalmat. 

Hároméves koráig akartam most már szoptatni, míg oviba nem megy. Valahogy úgy képzeltem, hogy betölti a hármat, és azon nyomban abba is hagyja. Mégis, ahogy közelítettünk a kiszabott időig, kezdtem elodázni a dolgokat. Természetesen, most is jöttek a szóáradatok: ideje leszoktatnod! Már nagy ehhez! Mi lesz vele az oviban? Nyilvánosan azért már gáz ilyen nagy gyereket! Igen, ezeket is elhessegettem, mert most már tudatosan cicizett a fiam. Finom! Szeretem a cicitejcit! Olyan jó! Milyen anya lettem volna, ha önzőségből, felnőtt hülyeségből megvonok tőle egy olyan dolgot, amit ennyire szeret, ami régen teljesen általános volt még ilyen korban is?!

Mégis csak 4 hónapig tudtam meghosszabbítani ezt a varázslatos időszakot. Terhes lettem újból. Mellette összesen két hétig tudtam szoptatni, míg igazi álomterhesség volt. Aztán hirtelen vérezni kezdtem, és azt mondták, hogy jobb lenne, ha hanyagolnánk a szoptatást. Olvastam erről pró és kontrát. A barátnőm is végigszoptatta a harmadik terhességét, majd egy gyönyörű, egészséges kisfiúnak adott életet. Mégsem mertem. Hiszen akárhogy is nézem, oxytocin és prolaktin szabadul fel ilyenkor a szervezetben, az előző pedig a méhösszehúzódásokért felelős, ami elősegítheti a magzat kilökődését. Nem mertem kockáztatni. 

Az orvosom azt mondta, hogy ilyenkor már az anyának fontos, nem pedig a gyereknek. Nem értek vele egyet. Nem látja, ahogy a gyerek a ciciért könyörög. Nem látja azt a vágyat a szemében, amikor bekaphatja a mellbimbót. Nem látja azt a fájdalmas kínt az egész testében, amikor minden vágya, hogy végre cicizhessen, ehelyett eltiltják tőle. Nem nekem, anyának volt rá igénye, hanem a fiamnak. 

Egy hétre elküldtem anyósomékhoz. Amikor hazajött az első dolga az volt, hogy megkérdezte: mikor cicizhetek? Egy kis időre megint megadatott neki. Már nem kellett neki órákig, elég volt az a pár perc, míg megérezte a tej édes ízét, a biztonságtudat, hogy ott van, és bármikor szívhat belőle. Azért voltak nyugtalan éjszakáink is, amikor egy percre sem vált le róla. Úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta, miközben a szájával a bimbómon csüngött. 

Végül teljesen el kellett szakítanom. Fájt is, és a barnázás újra erősödött. De én még kicsi vagyok, kontrázott, és nyúlt volna be a pólóm alá. Lassan elmagyaráztam neki, hogy anyának fáj, ezért nem lehet többet. Szomorúan megértette. Ennek ellenére hetekkel később is szüksége lett volna rá. Anyuci, nem szívom, csak bekapom, jó? Igen, engedtem neki, mert úgy gondoltam és gondolom azóta is, időt kell hagyni a gyereknek, hogy lelkileg is elszakadhasson. Egy tizedmásodpercre bekapta, végignyalta a nyelvével a bimbót, majd tündöklő tekintettel rám nézett: Anyuci, így jó? Néha tovább ment, kiserkentette a tejet, majd örömittasan felkiáltott: Finom tejci! De okos, elengedett, és szaladt tovább. Éjszaka azért többször kereste, volt, hogy menekülnöm kellett tőle, mégis ha nem tudott elaludni, megengedtem neki, hogy magához szorítson, és a bimbóm a szájába legyen. Ez a mozdulat pedig elég volt ahhoz, hogy édes álomba szenderüljön. Lassan, néhány nap elteltével mindez csökkent, és örökre elhagyta a cicizést.

Ez volt az én első szoptatástörténetem. 

Bab a bátyja nyomdokaiban...

Félévvel később ismét érezhettem kis, csücsöri ajkakat a mellemen. A  kisebbik fiamnál már tapasztalt voltam. Magabiztosságomat látva senki nem merte megkérdőjelezni a tetteimet, kevésbé szóltak be, hogy már nagy hozzá a gyermek. Megszokták, a látványom összenőtt már egy cicizős kisfiú képével. 

Tudtam, hogy nem fog örökké tartani, de most is odáztam, amíg csak tudtam. A tej csökkent, idő közben el is apadt, a technikája változott, s míg a lelkem hagyná, hogy hozzám forrassza magát, a testem már ellenzi.

Az én szoptatástörténetem itt most végleg véget ér. Többet nem mondhatom, hogy szoptatok, többet nem nyugtatgathatom cicivel, többet nem kell attól félnem, hogy rosszmájú emberek megszólnak, mert meglátják, ahogy a három-négyéves fiam felrántja a pólóm. Reggelente nem hívhatom oda egy cicis összebújásra, helyette mostantól aggódhatom mindkettőért, hogy nem isznak eleget. Szomorú vagyok, de boldog is. Örülök, hogy megadatott nekem ez a 8 év szoptatás, mely  a világ egyik legtermészetesebb és legcsodálatosabb dolga! 

Szólj hozzá és kövess a Facebookon!

Viv