Látod a lágyan szóló hegedű mosolyát?

A félénket, amilyennel szilveszter napján a vasútállomáson én is néztem, hogyan közeledsz felém.

Talán már ott rabod lettem én.

A kacagósat, mint amilyen az enyém volt, ahogy nagy pocakkal a Szajna habzó partjaiba vetettem az aranygyűrűt.

„Biztosan hamis volt?” kérdezted, miközben a mélybe merült.

 A könnyes tekintetűt, amilyennel jegygyűrűnket húztam az ujjadra.

A gyerekeink a háttérben vihogtak, de csak az „igent” formáló ajkad létezett számomra.

Érzed a lágyan szóló hegedű érintését?

Mindjárt karon ragad, ahogy utánad kaptam oly’ sokszor én.

Rohanhattál te előre, úgyis visszahúztalak, hiszen már akkor te voltál a biztos pontom,

a kapaszkodóm.

A kézen fogót.

Miután lassú lépteimhez hozzászoktál, s hosszú ujjaink hazatalálva összefonódtak.

A derékra simulót, ahogy védelmeztél tánc közben a népes parketten,

S én álarc mögé rejtett arcomat boldogan a vállad gödrébe hajtottam.

A tested lágy vonalát simogatót, mely néha csiklandóssá válik, mégis lélegzetet visszatart.

Hallod a lágyan szóló hegedű hullámait?

A csiripelőset, mit hallgatni már fárasztó, mégis reményeim szerint jóleső.

Az eget rengetőt, mi téged is kihozott a sodrodból, s olyankor a szomszédok kopogtak át: „halkabban gyerekek”.

A csendeset, melyből a veszteség fájdalma érezhető, de ott voltál nekem, s én neked, hogy egymásból merítsünk erőt.

Érzed a lágyan szóló hegedű csókját?

Kagylóízű, édes, vad, kevés vérrel keveredő.

A tenger sós levegőjével harmonizáló.

Róma, Bordeaux, Plitvice... Kérni sem kellett, te már tudtad,

Hol vonattal, hol autóval, de a tenger látványa kötelező!

Kitartó. Talán kezdetben menekültél, ám szenvedélyes csókjaimtól olvadt jéggé váltál a karjaimban.

Égető, mely beteljesült sóhajaimmal egyesült.

A hegedű lassan elhalkul, viszi magával a múltat, miben ott voltam melletted,

A jelent békés csenddel tölti meg,

Míg boldogságunk, csókjaink képe tükröződik gyermekeink vidám tekintetében.

Ölelj át, bújjunk össze, folytassuk táncunkat a jövőnk zenéjére!