Sokáig abban a hitben dőltem hátra a székemben, hogy így harmincöt éves koromra, a sorsom végre egyenes kerékvágásba került. Aztán összefutottam életemben először és reményeim szerint utoljára a postásunkkal.

A kutya már korábban jelezte a jöttét. Az utca elején sem járt, de a kutya majd’ megbolondult, a kerítést szét akarta szedni, csak úgy ugatott, még a fehér habos nyál is ömlött a pofájából – simán hihettem volna veszettnek, ha nem az előző hónapban kapta volna meg a kombinált oltását. Különben is válogatós a szentem, nem akármit eszik meg. Kizárólag prémium tápra fáj a foga. Na meg a rozoga kerékpárt toló postásra.

Biztosan a biciklilánc csattogó hangja idegesíti hegyesre vágott, érzékeny fülecskéjét, de egyszer rozsdás szög fúródott a gumijába, és járgánya nélkül hozta ki a gázszámlát. Bekanyarodott az utcánkba, a kutya pedig szokásához híven nekiment a kerítésnek.

Most én is kint álltam a kapuban, éppen zöldre festettem azt, amikor megértettem, mi zavarja a német dögömet. A szag. Az irtózatos bűz, amit már a hosszú utca túlsó végéből is könnyedén kiszagol, pedig a mi házunk az utolsó a faluban. Alkohol és pacsuli keveréke. Reggel kilenc óra előtt járt az idő, de már a sör és a pálinka jellegzetes illata terjengett a levegőben, de a legrosszabb az izzadság orrcsavaró szúróssága volt, ami megcsapta az orrom, ahogy a szomszéd ház elől rám ordított:

– Jó reggelt, Kiskegyednek!

Fintorogva fordultam meg. Legszívesebben berohantam volna, ám olyan sebességgel tolta oda hozzám a hatalmas táskával megrakott kétkerekűjét, hogy pislogni sem maradt időm.

Arcomra fagyott mosollyal fogadtam harsány üdvözlését. Borvirágos, duplájára duzzadt orra csak úgy vonzotta a tekintetem, míg az alkoholtól bandzsa szeme taszított. Szája ostoba, foghíjas vigyorba húzódott, míg a bőrtáskájában kutakodott a levelek között.

– Áhá, itt van! – emelte fel a levelet, amiről ekkor még nem tudtam, hogy a végítéletemet tartalmazza. – A banktól jött – olvasta el a feladót. – Tértivényes, szóval alá kell írnia Kiskegyednek – húzott elő a sötétbarna táska oldalsó zsebéből egy fekete digitális eszközt. – Á, sosem fogom én eztet megtanulni – még a fogát is szívta nagy koncentrálásában, ahogy beütötte rajta az adataim. – Úgy ni, itt írja alá – nyújtotta végül felém. Reszkető kézzel krikszkrakszoltam rá a nevem. – Meg is volnánk – nevetett fel öblös hangján, amitől még a szőr is felállt a hátamon. – Na, mentem, sok sikert a bankhoz! – kacsintott felém, majd mindenfajta köszönés nélkül megfordította a kerékpárját, és lassan a Rumjacks-et dudolászva elindult visszafelé.

Én meg ott maradtam egyedül a megnyugodott kutyával és a banki felszólítóval.

Pádár-Csernus Vivien