A kanapén ülök. Hat hete, és úgy néz ki, még végeláthatatlan ideig itt ragadtam. A fájdalom csökkent, nincs az az egetverő, hullámokban rám törő, mint mikor az asztallap ráesett a lábujjaimra, és a csontok szilánkosra törtek, az éles kín pedig a combtövemig hatolt, míg csillagok vibráltak a szemem előtt.

Bernard egy negatív PCR-eredmény után úgy dönt, meglátogat. Kopogására nem nyitok ajtót, bárki lehetne, még a néhai Hasfelmetsző Jack is. Nem kapták el, ki tudja, él-e még. Senki nem mondja, hogy száz éven belül meg kell halnod. Amíg az utcán – már két éve – terjedő COVID elintézi, addig én itt gubbasztok.

– Csak, hogy ne légy továbbra is magányos – tesz le Bernard egy dobozt a dohányzóasztalomra. Muszáj felkelnem ahhoz, hogy meglessem, mit rejt a tartalma. Ahogy kíváncsian kukkantok bele, úgy hőkölők hátra. Egy vadas színű, sötétbarna kupac gubódzik az egyik sarokba húzódva. Ujjbegyeimmel óvatosan megérintem, élvezem a puhaságát, mire hirtelen szúró fájdalom hasít keresztül a mutatóujjamon, mintha két tűvel egyszerre lyukasztották volna át.

– Aú! Ez harap! – kapom vissza a kezem.

– Mit gondolsz? – néz rám önelégülten Bernard. – Vérmes egy csajszi.

Hol a bátyámra, hol a dobozból rám fújó kis vakarcsra nézek. Nem értek én semmit. Mit kezdjek ezzel itt ni?

– A felszerelését elrendeztem. Hoztam hozzá mindent, két hétig elegendő mennyiségben. Addig is élvezzétek egymás társaságát ­– kacsint Bernard, és ezzel távozik is.

A kupachoz én már hozzá nem érek, gondolom, de hát a dobozban sem maradhat. Egyáltalán milyen kárt tud tenni ez a kis ragadozó a lakásomban? Ebben a gyöngyszemben, ahol minden patinarendben áll.

A dobozt lerakom a földre. A szőrcsomó kidugja az orrát. Gyönyörű élénk, fekete gombszemeivel kíváncsian néz. Elmosolyodom. Cukinak tartom. Kezd meglágyulni a szívem, míg a kis átokfajzat gondol egyet. Egy ugrással kint terem, a lábujjamba kap, még a vér is kiserken, mégis hálát adhatok az égnek, hogy nem a töröttet vette célba.

– Ezt gyorsan hagyd abba! – kiáltom rá, mire hullámosra borzolt háttal fúj egyet, s makogva elrohan, és eltűnik a gardróbszekrényemben.

Órákig nem látom, el is felejtem, hogy nem vagyok egyedül. Unalmamban elalszom a kanapén.

A nedves orrvég érintésére ébredek. Először a derekamnál, majd egyre feljebb. A kis karmok finoman karistolják a mellkasom. Ismét farkasszemet nézek a fényesen csillogó gombszemekkel. Már mosolyodnék, de belecsíp az orromba.

– Aú! – kiáltok fel, miközben felugrok sikeresen lesöpörve őt magamról. Rám fúj, de nem szalad el, továbbra is érdeklődve figyel. – Mondtam, hogy ezt hagyd abba! Nem vagyok én étel! Gyere, adok valami finomat.

Feleslegesen jártatom a szám, ő már kint makog a konyhában. Követem, s közben egy romhalmaz kellős közepén találom magam. A szekrényemből a ruhák szanaszét hevernek, a WC-gurigán már nincs papír, a konyhaasztalról lóg le, míg az elől hagyott kedvenc borospoharam üvegszilánkokra hullva teríti be a padlót.

– Bernard! – sikítom, mire a kis feketeség félrehajtott fejjel pillant rám, mint aki nem érti, mi bajom van.

Odajön, felmászik a lábamon, végig a hátamon, majd befészkeli magát a hajamba, s megnyalintja a fülcimpám. Nem harap, lepődöm meg, és ezzel el is dől a végzetem. Görke gazdi leszek.

 Fotó: Verina // Pexels