Fogyatékkal élőként pontosan tudom milyen az, amikor ferde szemmel néznek az emberre.

Nem érzem kevesebbnek magam azért, mert nem tudok lemenni a lépcsőn. Nem érzem kevesebbnek magam azért, mert nem tudok maratont futni, vagy, mert csak egy szemmel látom a világot. Azért sem, mert két gyereknél azt mondta a testem, ennyi és nem több. Nem érzem semmi miatt kevesebbnek magam másoknál. Emiatt egy percig sem rejtőzöm el. Megjelenek az utcán. Korláttal használom a lépcsőt, nem bújok sötét napszemüveg mögé, hogy ne sértsem meg mások szépérzékét. Mert ezek mind a mindennapi életem velejárói, és büszke vagyok magamra, hogy mindezekkel (és a többi, fel nem sorolt hátránnyal) együtt is teljes életet élek.

Talán szerencsésebbnek mondhatom most magam, mert mozgásszervi hátrányokban szenvedek, s nem a szexuális kisebbség tagja lettem.

Sokáig őket tartottam szerencsésebbeknek. A szerelem keresése egy fogyatékkal élőnek sem könnyű, számos előítélet, sztereotípia miatt kevesen tekintenek ránk egyenrangú partnerként, sőt meg sem látják bennünk a nőt (férfit). Mi aszexuális, gendersemleges emberek vagyunk a szemükben. Emiatt hittem azt, hogy az, aki a saját neméhez vonzódik, vagy éppen a másik nem ruháiba bújik, esetleg átoperáltatja magát, legalább annyival van könnyebb helyzetben, hogy fizikai korlátokba nem ütközik.

Most, így a XXI. század második évtizedére eljött az az idő, amikor rájövünk, mennyire elnyomottak ők is. Sőt jelen pillanatban sokkal jobban, mint mi. A mozgáskorlátozottak leginkább sajnálatot váltanak ki a társadalomból, míg az LMBTQ tagjai undort. Csak azért, mert ők nem a norma szerint szeretnek. Pedig ők is csak a boldogságra vágynak, az elfogadásra, a megértésre. Attól, hogy meg- és ki merik mutatni, kit szeretnek, nem viselkednek megbotránkoztatóbban az átlagnál. Az utcán végigsétálva nem egy hetero párt találunk kézenfogva sétálva, vagy éppen csókot váltva. Bátran megtehetik, nem foglalkozva mások véleményével. A legtöbb esetben észre sem veszik, esetleg a prűdebbek az orruk alatt szóváteszik, hová fajul ez a világ. De nem kell attól tartaniuk, hogy dühödten rájuk támadnak, beléjük rúgnak, mindenfajta ocsmány szóval illetik őket, mint ahogy sokan teszik a melegekkel, transzneműekkel, és a többi „el nem fogadott” identitású személlyel.

Pedig olyan egyszerű lenne az egész. Élni és élni hagyni. 

Ehelyett még a csapból is a gyűlöletkeltés folyik, amit szépen – és egyre sikeresebben – összemosnak a gyermekvédelemmel.

Senki nem kérdőjelezi meg, hogy a gyerekekkel (és bárki mással) szemben elkövetett abúzusok ellen minden esetben fel kell lépni, meg kell szüntetni és a bántalmazónak bűnhődnie kell. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a gyerekeknek nem lehet, sőt nem kell a szexuális felvilágosítás.

Én nem emlékszem, hogy lett volna az iskolában külön szó erről, viszont olyan támogatói közegben éltem, ahol bátran kérdezhettem. Anyukám és apukám minden egyes kérdésemre őszintén és nyitottan válaszolt, így 12 éves koromra mindent tudtam a szexualitásról, de a különböző nemi identitásoktól sem jöttem zavarba, semmi kivetnivalót nem találtam benne. Egyenlőek vagyunk – minden téren.

14 éves voltam, amikor egy fiatalember a bugyimba akart nézni. Akkor már pontosan tudtam, miről is van szó. Bátran mondtam nemet, még ha az illető nem is akart hinni nekem. Már akkor kiálltam azért, hogy a nem az nem, legyen szó férfiról vagy nőről, s nem hagytam magam sodródni az árral. Az első alkalmamat is tudatosan és megfontoltan, már felnőtt fejjel választottam ki azzal a személlyel, akit szerettem és megbízhattam benne. Mindez a szüleimnek köszönhető, akik mindenfajta tabu nélkül válaszolgattak a legintimebb kérdéseimre is.

Viszont mi van akkor, ha nem mindenki olyan szerencsés, mint én? Ha a szülők szemellenzőt viselnek? Ha egy lány rájön arra, hogy a legjobb barátnője iránti érzelem már több a sima barátságnál? Egy tizenéves kihez fordulhat ilyenkor? Esetleg az osztályfőnökhöz? A suli pszichológusához? Ha a tanár azt mondja neki, hogy az érzéseid jogosak, mert a tiéid, akkor ezzel már melegpropagandát folytat? Ha beszél az osztállyal, hogy senkit ne rekesszenek ki, fogadják el olyannak egymást, amilyenek, akkor törvényt sért?

Tudjátok mit, a válaszokat rátok bízom (osszátok meg velem a Facebook-on), én meg táncolok egy jót a Pride-on, mert a sokszínűség, az elfogadás fontosságának hirdetése nem csak a melegekről szól, hanem az egész társadalomról!

Viv

Sharon McCutcheon fotója a Pexels oldaláról