Az életben legalább egyszer, de sok esetben többször is eljön a pillanat, hogy kirepülünk az addigi fészkünkből, és új helyre költözünk. Ilyenkor számos kérdés merül fel az anyagiaktól kezdve az igényeken át az álmokig befejezően. Egyedül könnyebben lép az ember, mint párkapcsolatban, főleg két gyerekkel az oldalukon. Nekünk lassan meg kell tennünk…
Otthon, édes otthon…
Gyerekként nem mi választjuk meg az otthonunk. Beleszületünk egy adott családi környezetbe, ott és úgy élünk, ahogy a szüleink. Megszokjuk az ottani körülményeket, elvárásokat, lassan (vagy pont gyorsan) asszimilálódunk, így hamarosan már nem csak anya, apa jelenléte ad számunkra biztonságot, hanem a lakóterünk zárt falai is.
Fejlődéspszichológiai oldalról nézve olyan hároméves korunkban jutunk el arra a szintre, hogy már tudatosan mi magunk akarjuk alakítani a környezetünket. Ekkor jön el a külön szoba igénye is, ami még nem feltétlenül a külön alvás színtere, sokkal inkább olyan hely, ahol zavartalanul lehetünk a mi kis világunkban, a mi kis birodalmunkban. Később már nem csak játszószobaként funkcionál, hanem tanulószobaként is, sőt, tinédzserként legjobb dolgok egyike bevágni magunk mögött a szobaajtónkat, s kizárni az őseink állandó hepciáskodásait, szekírozásait.
Előbb utóbb pedig kirepülünk a szülői házból, és saját otthont teremtünk.
Fiatal felnőttként, egyetemistaként, pályakezdőként még könnyebben hozzunk kompromisszumokat az otthonunkkal szemben. Mit számít, hogy albérlet vagy saját lakás, a lényeg, hogy végre önállósodunk. Nem baj, ha a bútoraink szedett-vedettek, a lakás stílusa nem egységes, mi mégis fantasztikusan érezzük benne magunkat, hiszen most már nyugodtan mondhatjuk, mi vagyunk a ház urai, nem kell máshoz alkalmazkodnunk, nem mások szabályai szerint élünk, hanem mi alkotjuk meg a saját rendszerünk.
Jönnek a gyerekek, egyre nagyobb tér kell.
Egy, vagy két dolgozó felnőtt számára szerintem nem feltétlenül kell nagy lakás, ház. Visszaemlékezve nekünk kettőnknek bőségesen elég volt egy nappali-háló, egy konyha és egy fürdőszoba. Reggel korán mentünk dolgozni, ahonnan későn érkeztünk haza, este közös, beszélgetős vacsora, majd ágyból tévénézés. Ahogy bővült a családunk, egyre több helyre lett szükségünk. Együtt alszunk a gyerekekkel, mégis fontos a különálló gyerekszoba, ahol már ők lehetnek a kiskirályok. A több funkciójú gyerekszobának illene a legnagyobb szobának lennie, de minimum 9 négyzetméter alapterületűnek. Mivel nálunk ketten vannak, így vagy két kisebb különálló, vagy egy nagyobb közös háló lenne a megfelelő. Ehhez képest, a nappaliból alig tudtunk leválasztani nekik 6 négyzetmétert, ahol éppen elfér egy emeletes ágy és egy könyvespolc a játékaiknak. Ráadásul, ahogy nőnek egyre nagyobb mozgásteret igényelnek.
Összefoglalva: kinőttük a mostani otthonunkat, váltanunk kell. De merre tovább?
Először is azt kell eldöntenünk, hogy mennyire szeretnénk saját tulajdont. Külföldön, mondjuk Németországban, vagy Ausztráliában a fiatal családosok is jobban kedvelik az albérleteket, hiszen jelenleg semelyik munka nem életbiztosítás, ráadásul az ideális lakásméret sem marad örökre konstant, így érdemes mindig figyelembe venni az éppen aktuális igényeinket, majd olyan otthont keresni. Mégis két kisgyerekkel nem szívesen megyek albérletbe, ami nekem még a biztonság hamis érzetét sem kelti. A tulajdonosok sem szívesen adják ki a lakásukat két ördögfiókának, és én sem akarok egész életemben azon izgulni, hogy a gyerekeim hogyan rongálják meg más tulajdonát, s mennyit kell majd fizetnem érte. Illetve, hiába van szerződés meg miegymás, a fejünk felett ott lebegne Damoklesz kardja: mikor is kell innen is elköltöznünk?
Nem is olyan könnyű feladat!
Elhiszitek nekem, ha azt mondom, hogy már négy éve szó van a költözésről, de még mindig ott lakunk, ahol kezdetben?
Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!
Három dolgot kell figyelembe venni:
- milyen az álomlakásunk?
Az otthonunkban fontos olyan tárgyakkal körül venni magunkat, amiktől jól érezzük magunkat. Feltöltődni, pihenni járunk haza, ott éljük az életünk legfontosabb részét, így ha nem tetszik, akkor az egészre keresztet vethetünk. Az én álomlakásomról, amit itt tekinthettek meg, teljes egészében lemondtam, azért is nevezem álomnak. Helyette vannak dolgok, amikhez ha tehetem ragaszkodom:
- legyen meleg és világos
- nagy terek
- akadálymentes
- a közösség tér legyen az amerikai konyhás nappali
- ki lehessen ülni vagy a teraszra, vagy a kertbe.
- hol helyezkedjen el?
Nálunk különösen szempont, hiszen a férjem a Pilisben dolgozik, míg mi jelenleg a belvárosban lakunk. Bármelyik részt választjuk is, mindkét helyen az ingatlanárak kifejezetten magasak! Vagy megyünk olyan helyre, ahol olcsóbban lehet már lakást, esetleg kertes házat kapni, de akkor még kevesebbet vagyunk együtt. A fiúknak viszont szükségük van az apai jelenlétre is, nem elég, ha esténként találkoznak maximum egy-két órát.
- mennyi pénzünk is van rá összesen?
Hát igen, itt áll vagy bukik a dolog. Nálunk leginkább itt bukott a dolog. CSOK-kal, hitellel is csak a fele összeget tudjuk jelenleg előteremteni, mint amennyibe most kerülnek azok az ingatlanok, amik a legélhetőbbek (de még így sem a legtökéletesebbek) lennének a számunkra.
Kompromisszum!
Végül nem csak az álomlakásról mondhattam le, hanem a fent felsorolt feltételeimet is át kellett gondolnom. A lakberendezési törvényszerűséget, miszerint egy főre húsz négyzetmétert számoljunk, figyelmen kívül hagytuk, mert végül egy hetven négyzetméteres, teraszos lakást választottunk. Világos, ám keleti fekvésű, így nem lesz túlságosan meleg, ami nyáron jó, de az év többi hónapjában kevésbé. Akadálymentességről pedig egyáltalán nem beszélhetünk. Mégis egy olyan apró lakás lett, ami mind a négyünk szívét megdobogtatta.
Ti már megtaláltátok álmaitok otthonát? Milyen kompromisszumot hoztatok? Szerettek ott élni, ahol éltek? Meséljetek a Facebookon!
Viv
fotók: Ketut Subiyanto, Victoria Borodinova, tkoch //Pexels, Pixabay
