Fotó: BabyCenter
Terhesen paramami voltam, de volt egy dolog, ami miatt sosem aggódtam: a szoptatás. Hiszen előtte semmit sem tudtam róla igazán, például milyen érzés az egész, mitől indul be a tej, mire kell odafigyelni. Meg a többi apróságról, amiről jó, ha tud egy anya, és nem a tévéből, újságból szerzi be a tudását. Viszont ebben a tudatlanságban egyetlen egy jó dolog azért volt: nem aggódtam, bíztam a szervezetemben, a testemben és abban, hogy a fiammal megtaláljuk a tökéletes közös hangot. Ezt erősítette az is, hogy a szülés előtt már hónapokkal korábban volt előtejem.
A kezdetektől fogva tudtam, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy szoptathassak. Ezt szem előtt tartva "választottam" kórházat is. A lehető legtökéletesebb döntést hoztam, jó helyre kerültem: a csecsemősosztályon bababarátként se cukros vizet, se teát nem adtak az újszülötteknek, sőt nem ragaszkodtak a három órás etetéshez, helyette azt vallották, hogy szoptassunk, amint kéri a baba. Császármetszéskor azonnal mellre helyezték az újszülöttet, majd kaptunk egy aranyórát. Szoptatási tanácsadók mutatták meg, milyen a helyes mellre tétel, beszéltek a tejbelövésről, a kiskönyvbe pedig egy szoptatási tájékoztatót is mellékeltek, ahol a La leche ligát ajánlották. Számomra ez az a közösség, amelyet minden anyukának ismernie kellene, mert ha tényleg támogatásra van szükségünk, tőlük kizáróan tényeken alapuló támaszokat kaphatnak és nem reklámokat, régi tévhiteket nyomnak le a torkunkon.
Az összhang miatt nem kellett aggódnom, azon nyomban megvolt köztünk, ahogy a fiamat mellém rakták. Igaz, először csak nézett, hatalmas kék szemeivel: ki a jó fene vagyok én? De amint "hozzászokott" a külső világhoz, jött az örökös éhség és a 24 órás sírás. A nővérek megnyugtattak, hogy ez a normális viselkedés, ezzel indítja be a tejtermelést. Nekem nem kellett fejnem, a fiam tökéletesen eltalálta a megfelelő technikát. Felhőtlenül boldog voltam tőle!
Mégis emellett meg kellett küzdenem a régi idők démonaival. Ne idegeskedj, mert elmegy a tejed! Bármikor elapadhat a tejed! Biztosan van elég? Nem éhes? A tej nem oltja a szomját! Pótold ki egy kis tápszerrel! Nem mondom, hogy sosem bizonytalanodtam el. De ekkor megtaláltam Anikót, egy szoptatási tanácsadót, aki megnyugtatott, hogy mindent jól csinálok, és beszélt a növekedési ugrásokról is, amikor muszáj szinte óránként szoptatni, hogy beálljon a megnövekedett kereslet-kínálat. Egyetlen egyet szerettem volna csak: féléves koráig kizárólag anyatejjel táplálni. Utána jöhet a hozzátáplálás, akkor már, ha elmegy a tejem, sem akkora baj! Persze 6 hónap után adtam magamnak még ugyanennyi időt. Egy éves koráig kell neki az anyatej! Ami védi és táplálja is egyben. Ebben az időben a korai hozzátáplálás ellen kellett küzdenem. Mindenki már 4-5 hónaposan etetni akarta minden szarral olyannal, amit elvileg a babák szeretnek. Gyümölcs, bébiétel, püré. Gyűlöltem, hogy az anyai kompetenciámat senki nem veszi figyelembe, csak nyomják a hülyeségeket. Nem elég a tej már! Szomjas ilyen melegben! Adj neki vizet! Félrenyel, ha nem pürésítesz neki! Lassan hagyd el a tejet! Igyon bocitejet! Bármihez ragaszkodtam, az mások szemében hülyeség volt. BLW? Nem is hallottak felőle... Anyatej tápláló és jótékony hatása? Csak legyintettek. Kizárólag az volt a lényeg, hogy a gyerekem olyan legyen, mint a szegény átlag. Az ő fejlődésével, az ő igényeivel alig törődtek. Ha Kis Pista Jóska ezt meg ezt csinálta ennyi idősen, akkor a fiamnak is azt kellett (volna). Azon röhögtem mindig, hogy keveset eszik! Súlyilag sosem volt gondunk, a lehető legátlagosabb volt mindig is ilyen téren.
Zsom Rennes-be vonatozva...
Egyéves kora után kezdtem el igazán élvezni a szoptatást, hiszen akkor már nem volt megfelelési kényszer bennem. A gyerek elkezdte a hozzátáplálást, de mellette a napi minimum 6-8 szopi is megmaradt. Ha szomjas volt, ha fáradt volt, ha nyűgös volt, ha aludni akart, ha fájt valamije, ha csak anya közelsége kellett neki... Nem volt olyan alkalom, amikor nem adtam volna oda neki. Én sosem voltam szégyenlős, engem nem zavar, ha meztelenül látnak, hiszen a testemmel nagyon is békében élek, akármilyen deformált is. Emiatt a kezdetektől szoptattam nyilvánosan is, már a kórház kórtermében nem zavart, hogy ott van a többi apuka. Mintha csak megittam volna mások előtt egy doboz kólát. Semmi egyebet nem jelentett. Valahogy nem volt meg az az intim hangulat köztem és a gyermekem között, ami oly' sok anyánál előfordul. Nem zavart, hogy szoptatás közben mást csinálok, de az sem, hogy a fiam éppen a hajamat, vagy a másik mellbimbómat csavargatta - míg nem okozott fájdalmat.
Hároméves koráig akartam most már szoptatni, míg oviba nem megy. Valahogy úgy képzeltem, hogy betölti a hármat, és azon nyomban abba is hagyja. Mégis, ahogy közelítettünk a kiszabott időig, kezdtem elodázni a dolgokat. Természetesen, most is jöttek a szóáradatok: ideje leszoktatnod! Már nagy ehhez! Mi lesz vele az oviban? Nyilvánosan azért már gáz ilyen nagy gyereket! Igen, ezeket is elhessegettem, mert most már tudatosan cicizett a fiam. Finom! Szeretem a cicitejcit! Olyan jó! Milyen anya lettem volna, ha önzőségből, felnőtt hülyeségből megvonok tőle egy olyan dolgot, amit ennyire szeret, ami régen teljesen általános volt még ilyen korban is?!
Mégis csak 4 hónapig tudtam meghosszabbítani ezt a varázslatos időszakot. Terhes lettem újból. Mellette összesen két hétig tudtam szoptatni, míg igazi álomterhesség volt. Aztán hirtelen vérezni kezdtem, és azt mondták, hogy jobb lenne, ha hanyagolnánk a szoptatást. Olvastam erről pró és kontrát. A barátnőm is végigszoptatta a harmadik terhességét, majd egy gyönyörű, egészséges kisfiúnak adott életet. Mégsem mertem. Hiszen akárhogy is nézem, oxytocin és prolaktin szabadul fel ilyenkor a szervezetben, az előző pedig a méhösszehúzódásokért felelős, ami elősegítheti a magzat kilökődését. Nem mertem kockáztatni.
Az orvosom azt mondta, hogy ilyenkor már az anyának fontos, nem pedig a gyereknek. Nem értek vele egyet. Nem látja, ahogy a gyerek a ciciért könyörög. Nem látja azt a vágyat a szemében, amikor bekaphatja a mellbimbót. Nem látja azt a fájdalmas kínt az egész testében, amikor minden vágya, hogy végre cicizhessen, ehelyett eltiltják tőle. Nem nekem, anyának volt rá igénye, hanem a fiamnak.
Egy hétre elküldtem anyósomékhoz. Amikor hazajött az első dolga az volt, hogy megkérdezte: mikor cicizhetek? Egy kis időre megint megadatott neki. Már nem kellett neki órákig, elég volt az a pár perc, míg megérezte a tej édes ízét, a biztonságtudat, hogy ott van, és bármikor szívhat belőle. Azért voltak nyugtalan éjszakáink is, amikor egy percre sem vált le róla. Úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta, miközben a szájával a bimbómon csüngött.
Végül teljesen el kellett szakítanom. Fájt is, és a barnázás újra erősödött. De én még kicsi vagyok, kontrázott, és nyúlt volna be a pólóm alá. Lassan elmagyaráztam neki, hogy anyának fáj, ezért nem lehet többet. Szomorúan megértette. Ennek ellenére hetekkel később is szüksége lett volna rá. Anyuci, nem szívom, csak bekapom, jó? Igen, engedtem neki, mert úgy gondoltam és gondolom azóta is, időt kell hagyni a gyereknek, hogy lelkileg is elszakadhasson. Egy tizedmásodpercre bekapta, végignyalta a nyelvével a bimbót, majd tündöklő tekintettel rám nézett: Anyuci, így jó? Néha tovább ment, kiserkentette a tejet, majd örömittasan felkiáltott: Finom tejci! De okos, elengedett, és szaladt tovább. Éjszaka azért többször kereste, volt, hogy menekülnöm kellett tőle, mégis ha nem tudott elaludni, megengedtem neki, hogy magához szorítson, és a bimbóm a szájába legyen. Ez a mozdulat pedig elég volt ahhoz, hogy édes álomba szenderüljön. Lassan, néhány nap elteltével mindez csökkent, és örökre elhagyta a cicizést.
Ez volt az én első szoptatástörténetem.
Bab a bátyja nyomdokaiban...
Félévvel később ismét érezhettem kis, csücsöri ajkakat a mellemen. A kisebbik fiamnál már tapasztalt voltam. Magabiztosságomat látva senki nem merte megkérdőjelezni a tetteimet, kevésbé szóltak be, hogy már nagy hozzá a gyermek. Megszokták, a látványom összenőtt már egy cicizős kisfiú képével.
Tudtam, hogy nem fog örökké tartani, de most is odáztam, amíg csak tudtam. A tej csökkent, idő közben el is apadt, a technikája változott, s míg a lelkem hagyná, hogy hozzám forrassza magát, a testem már ellenzi.
Az én szoptatástörténetem itt most végleg véget ér. Többet nem mondhatom, hogy szoptatok, többet nem nyugtatgathatom cicivel, többet nem kell attól félnem, hogy rosszmájú emberek megszólnak, mert meglátják, ahogy a három-négyéves fiam felrántja a pólóm. Reggelente nem hívhatom oda egy cicis összebújásra, helyette mostantól aggódhatom mindkettőért, hogy nem isznak eleget. Szomorú vagyok, de boldog is. Örülök, hogy megadatott nekem ez a 8 év szoptatás, mely a világ egyik legtermészetesebb és legcsodálatosabb dolga!
Szólj hozzá és kövess a Facebookon!
Viv
