Szeretem, amikor itthon van a család. Szeretem, amikor nem kell a gyerekeket reggel ébreszteni, nem kell ide-odahurcolásznom őket. Szeretem, ha úgy érzem, mindenre van időm.
2020 eleje óta az életem mondhatni a négy fal között zajlik. Több mint egy éve...
Lábujjtöréssel kezdtem a januárt. Ugyan a telek már nem az igaziak, melegek, inkább hasonlítanak egy kellemetlenebb őszhöz, annyira azért nem volt jó idő, hogy mezítláb közlekedjek. Hetekre beszorultam a lakásunk zárt falai közé. A gyerekeket senki nem tudta elvinni helyettem óvodába, így ők is itthon dekkoltak velem. Mondhatni készültünk a tavaszi karanténra, ami pontosan 1 éve lépett életbe. Ekkor annyit tudtam, hogy szeretek itthon lenni a fiaimmal.
Csakhogy ebben az időben a férjem még a munkahelyéről dolgozott, akkor a lakás teljes 40 négyzetmétere a rendelkezésünkre állt, ahol a gyerekek nyugodt szívvel rohangálhattak, zajonghattak. Viszont azóta a férjem is home office-ban dolgozik napi 8 órát. Ami azt jelenti, hogy hiába van itthon, 8 órán keresztül a számítógépébe mélyed, és headseten diskurál a többi, home office-ban dolgozó kollégájával, esetleg videóchaten tárgyal a külföldi megrendelőkkel. Szóval, kell neki egy olyan hely, ahol csend van, és a gyerekek sem zavarják.
TAVASSZAL SIKERESEN MEGOLDOTTUK A LEGLÉNYEGESEBB KÉRDÉST: HOL LEGYEN APA MUNKAÁLLOMÁSA?
Az első "karantén" idején egyetlen egy problémával kellett szembenéznünk:a dolgozó ember elkülönítése a többiektől. Mindenkinek új volt a helyzet, s kicsi lakásunk nem irodabarát. A méretéből adódóan nincs benne egyetlen olyan zug sem, amit dolgozósaroknak alakíthattunk volna ki. Helyette van a játékokkal teli gyerekszobával közös nappalink és a bejárati konyhánk.
A legnehezebb feladat a gyerekek távoltartása. Napközben megszokták, hogy apa nincs jelen, de este, illetve hétvégén végig a nyakán lóghatnak. Nem csoda, hogy nem tudták hová tenni a férjem egész napos jelenlétét. Hullámokban tört rájuk a felismerés és a vágy, hogy apával játszhassanak.
Először elméletben vettük végig, milyen változatok állnak rendelkezésünkre, s melyiknek mi a buktatója:
- A nappali galériájára megy: ablaktalan, ezért sötét egész nap ott dolgozni, ráadásul nincs leválasztva, semmi nem szűrné meg a nappaliban játszó gyerekek zsivajától. Ráadásul mi is minden egyes meetingjét végig asszisztálhatnánk.
- Kimegy a konyhába: elsőként a lehető legjobb ötletnek tartottuk. Világos van, kényelmesen lehet gépelni a konyhaasztalon, a gyerekek maradnak a megszokott játszó környezetükben.
DE
A konyhából nyílik a fürdőszobánk. Ha a szobába lennénk úgymond bezárva, akkor minden egyes mosdóhasználatkor, pelenkacserénél apa mellett kellene elvándorolnunk. Ha a konyhából szeretnénk valamit, esetleg inni, enni, akkor is apát zavarnánk.
Így maradt a harmadik lehetőség:
- Marad a galériás nappaliban és én megyek ki a gyerekekkel a konyhába: hármunknak szűkös a konyha, nincs egy kényelmes szék sem, a hideg padlóburkoló nem mondhatni játszásra alkalmasnak.
DE
Ha a játékokat már reggel kivisszük magunkkal, nem kell beszaladgálni apához. A fürdőt bármikor használhatjuk, tudok reggelit készíteni a fiúknak, ebédet főzni, amit egyébként a férjem is igényel, hiszen a cégnél ugyebár megszokta a főtt ételt. A konyhából nyílik egy déli fekvésű gang is, ahová jó idő esetén kiengedhetem a fiúkat megnövelve ezzel a tartózkodási helyünket. Alapból a szomszéd lakással osztozunk rajta, viszont most az üresen áll, így nem kell attól tartanom, hogy mással is összefutunk. Egy vastag játékszőnyeget terítettem le az elzárt területre, attól sem kellett tartanom, hogy megfáznak. Biztonságban vannakk, mégis éri őket napfény és D-vitamin, ami továbbra is nagyon fontos a szervezetnek!
ANYA FELADATAI MEGDUPLÁZÓDNAK
Előre sejtettem, hogy plusz munkám lesz csak annak révén, hogy a férjem is itthonról dolgozik, mégsem így képzeltem el a dolgokat.
Álmaimban a fiúk a játszószőnyegen legóznak, vagy az asztalon rajzolnak, miközben főzök, vagy a tiszta ruhákat hajtogatom mellettük. A gyerekek viszont nem asszimilálódtak (jujj, erről a szóról mindig a Star Trek borg kollektívája jut eszembe: „Itt a Borg, asszimilálni fogjuk magukat, minden ellenállás hasztalan.”) olyan könnyen, mint ahogy azt reméltem. Sokkal több energiába kerül őket kordában tartani. Miért?
- Be akarnak menni apához:
- Csak ezt elmondom neki, jó?
- Csak ezt megmutatom neki, jó?
- Csak kihozok egy játékot… Halk leszek, ígérem, jó?
Valójában egyik sem jó, hiszen mindegyikkel megzavarják.
- Hangosak: Próbálnak ők csendben maradni, de a játék hevében gyakran, azaz egész álló nap, elfeledkeznek róla. Egy nap, francokat, egyetlen egy órában, legalább százszor szólok rájuk, hogy halkabban, mert apa bent telefonál. Azt legalább megértik.
- Sírnak, verekednek: ez leginkább az előzőhöz kapcsolódik, mert ilyenkor is visszhangzik tőlük a ház.
- Unatkoznak: hiába visznek ki magukkal reggel játékokat, egész nap egy apró konyhába bezárva könnyen és gyorsan elunják magukat.
Az ősszel egy kis időre jött a szabadság, amikor a gyerekek napközben iskolában és óvodában voltak, de a férjem továbbra is itthonról dolgozott.
KÖZBEN A NAGYFIAM IS ISKOLÁS LETT, KEZDŐDIK A DIGITÁLIS OKTATÁS.
Mindezt idén már megspékeljük az otthon oktatás művészetével is. Nem elég a férjem igényeire odafigyelnem, most már az első osztályos, írni-olvasni és zongorázni tanuló fiamat is instruálnom kell egy négyéves óvodás társaságában.
Az iskolák bezárásával egyidejűen az üzleteket is bezárták, így a bejelentés után mi magunk is"pánikvásárlók" lettünk. Csakhogy mi nem WC-papírt, rizst, lisztet vettünk halomra, hanem:
- Számítógépet: jobban mondva az enyémet kapja meg, amit elvittünk kitisztítatni, hogy biztosan működjön is a Teams használata során.
- Zongorát: eddig is éreztük, hogy nagyon kevés az a heti két óra, amit a suliban tud gyakorolni/tanulni, és már karácsonyra nézegettük neki, viszont előbb meg akartuk várni, biztosan komolyan gondolja-e, s nem csupán egy rövid fellángolás. Most már az órák is Skype-on zajlanak, így mindenképp be kellett szereznünk egy digitális zongorát.
- Írószereket: nem tudom, más gyerekek is ilyen gyorsan fogyasztják a ceruzákat, mint az én fiam, de nálunk a grafit, a színes ceruza, a postairon, de még a legnagyobb radír is egy hét alatt csutkára fogy.
AKKOR MÉGIS MI TETSZIK BENNE?
Lehet, csodabogárnak tartanak, mégis élvezem a karantént. Nem a koronavírustól való félelmet, hanem azokat a lehetőségeket, amiket azáltal kaptam, hogy itthon van a család.
- A családom itthon van, nem kell miattuk aggódnom. Biztonságban vagyunk.
- Nem kell attól félnem, hogy valaki megfertőz minket, rosszabb esetben mi fertőzünk meg másokat. Nekem ez a legnagyobb félelmem most a koronavírussal.
- A gyerekek újra gyerekek lehetnek. Szabad játékokat játszhatnak, nem mondják meg nekik, hogy most ide, vagy oda kell menniük ilyen, olyan szakkörre, fejlesztésre.
- Lehetek egész nap pizsiben, ha úgy akarok. Nem jön hozzám senki, nem kell senkihez mennem, az időmmel korlátlanul rendelkezem, és azt csinálok, amit a világon legjobban szeretek: leginkább a gyerekeimmel lehetek!
- Az itthonoktatástól sem félek, izgalmas kihívásnak tartom - még. Nem lesz egyszerű egy örök-mozgó nyolc évest naponta több órát az asztalhoz kötni, de érzem, nem lehetetlen feladat. Az iskolaotthon (ahol reggeltől estig tanulnak) után is minden áldott nap leültünk tanulni, így ismerem már a fiam tanulási morálját. Érzem, kis kreativitással, rábeszéléssel, megvesztegetéssel sikerülni fog könnyedén átvészelnünk ezt az új helyzetet!
TI HOGYAN ÉLITEK MEG A MOSTANI HELYZETET? MESÉLJETEK A FACEBOOKON!
VIV
Fotók: Eric Antunes , bongkarn thanyakij, Elly Fairytale, August de Richelieu / Pexels
