November 25-én volt a nők elleni erőszak megszűntetésének világnapja. Nem akartam róla írni, mert én szerencsés helyzetben vagyok, kívülállóként nem jártam még hasonló cipőben sem, nemhogy ugyanabban, de még nem is ástam bele magam a témába. Pedig ez utóbbi "egy jó cikk" alapja. Mégis, ahogy szembe jöttek velem az erről szóló blogpublikációk, úgy érzem, most (és nem korábban, nem aznap) itt az ideje, hogy én is elmerengjek az olvasottakon. Nem tudom, mennyire kapirgálom a felszínt, hiszen továbbra sem szándékozom belemélyedni, arra ott vannak a nőket támogató szervezetek, vagy a profi szakemberek. Ezek csak az én gondolataim.

Elsőként nézzük Irina történetét:

Fiatal, harmincas, kisgyermekes anyuka. Jelenleg nem dolgozik, otthon van a gyerekkel. A férje korán jár munkába, későn jön. Otthon a fáradtságra hivatkozva egy gyors – valamelyest közös – vacsora után lefekszik. Beszélgetni nem igazán szoktak. Hétvégén, míg a férj belemerül a hobbijába vagy a haverokkal cseveg, addig Irina kint főz-süt a konyhában, esetleg éppen a ruhahalmok között vész el, ha éppen nem sír a gyermekük. Olyankor leül egy fotelbe a deddel. A párja észre sem veszi a nő erőfeszítéseit, meg sem próbál segíteni, de még a szükséges kommunikációt is minimálisra redukálja. Irina pedig örülhet, ha öt mondatnál többet váltanak egy nap egymással. Egy idő után besokkal, és beleköt a férjébe. A legkisebb dologba. Kiabál, toporzékol, mint egy hisztis kisgyermek. Akármilyen birka türelme van a férjnek, egyszer csak elpattan nála a húr, és Irinát egy erőteljes mozdulattal a konyhapultnak löki.

Verácska hasonló esete:

Vera már nagymama, aki egy jószívű, mégis durva férfival él együtt. A mai napig szerelmes a férjébe, pedig már került miatta kórházba. Fiatalon nem volt könnyű élete: egy tanyán éltek, ahol a keményen dolgozott. Leginkább egyedül látta el a gyermekeit, miközben ruhákat varrt a megélhetésért. Bár a férje is keményen dolgozott, a gyereknevelést és a háztartást teljes egészében női munkának tartotta, segíteni nem segített, ugyanakkor elvárta, hogy a tanyasi állattartás teendőiben az asszony is részt vegyen. Később sem javult a helyzet, a gyerekek kirepültek, a házaspár keményen dolgozott. A férj gyakorta meglátogatta a sarki kocsmát, olyankor már az utca végéről szitokszavakat ordított a feleségének. Az asszony ilyenkor szégyellte magát az ura helyett is. Otthon a férfi stílusa mit sem változott, ugyanolyan erőszakos, durva, parancsoló maradt, a feleség pedig nem bírta megállni: visszafeleselt.

A közeli ismerősök véleménye mindkét esetben az volt, hogy az asszonyok hibáztak, ők viselkedtek úgy, hogy a kezesbárány férfiakból kihozták a vadállatot. Ha inkább csendben tűrtek volna, hagyták volna a férfiaknak kipihenni a napi fáradalmakat, ha nem tromfolják fel őket, ha nem provokálnak, akkor a férjek is lenyugodnak, és nem alkalmaznak fizikai fölényt.

De kizárólag, ha egyáltalán, a nők tehettek az események efféle alakulásáról?

Egyiket sem tudom hibáztatni. Irina magára volt hagyva a társas magányában, a férjnek illő lett volna ezt észre vennie, de mindenképp családapaként gondolkodnia. Vera pedig megalázottságában szájalt a részeg urával. Számomra ezek már a lelki terror részei. Nem szükséges ahhoz testi fenyítés, hogy lelki erőszak áldozatai legyenek a nők.

Az áldozathibáztatás nem csak a családon belüli erőszaknál jön elő.

A mai napig többen – még a nők köréből is – nyilatkoznak úgy, hogy a fiatal lányok tehetnek a megerőszakolásukról, mert kihívóan öltözködnek, viselkednek, és a férfiaknak nincs megfelelő önuralmuk. Ezzel mindkét felet degradálják. A nőket prédának titulálják, míg a férfiakat tudat nélküli ösztönlényeknek.

Pedig emberek vagyunk. Elvileg abban (is) különbözünk a többi élőlénytől, hogy képesek vagyunk tudatos döntésekre, ellen tudunk állni a pillanatnyi vágyainknak. Általában a szex sem az utódnemzésről szól, hanem a szenvedélyről, az egymás iránti vágyról, tiszteletről.

Szeretkezni nem lehet kölcsönös tisztelet nélkül. Talán dugni igen, de maga a szex az a lelkünk-testünk meztelenre vetkőzése, ahol azért többek vagyunk, mint egy darab hús.

A bármit megtehetsz, de ne árts másoknak! mondás szerint próbálom élni az életem, és elvárom, hogy mások is hasonlóan forduljanak az irányomba.

Ezért, ha én meztelenül kimennék az utcára, azzal maximum közszeméremsértést követnék el, de senkit nem jogosítana fel arra, hogy megerőszakoljon. Miért? Mert ezzel a tettemmel lehet, hogy akaratomon kívül bántom a másik szépérzékét, erkölcsi mivoltát, de ezzel még nem jogosítom fel arra, hogy ő akarattal viszontbántson. Pedig, ha valamibe én nem megyek bele, s legyen szó akármilyen apró tettről is, azzal engem már abuzál.

Szóval, vegyünk egy példát. Kivágott felsőben, miniszoknyában felszállok a metróra, ahol egy férfi is utazik, aki a látványomtól felizgul. Ez ugye ösztönös, ez ellen nem tud mit tenni, de nem is kell neki. Mi is hányszor találkozunk egy-egy Adonisszal, akire rávágjuk, hogy egy hét ajtócsapkodást is megérne! Egy kapcsolatban általában hűséget fogadunk, nem vakságot. S igen, itt jön az, hogy ki hol áll meg. Na, meg az sem mindegy, kinél hol van a privát szféra határa. Az tudom, hogy engem kevesebb dolog zavar másokban, mint általában a többi embert. Engem nem foglalkoztatna, ha a metróbéli férfi mondjuk otthon maszturbálás közben rám gondol. Sőt az sem érdekelne nagyon, ha a metróban verné ki magának. El tudok fordulni, figyelmen kívül tudom hagyni. Az viszont már személyes támadásnak tartanám, ha közben hozzám beszélne, vagy olyan közel kerülne, ami már fizikailag is zavaró. Mert ott már nincs meg az a biztonságos távolság, hogy kirekesszem magam belőle. Akkor már áthágná az én láthatatlan aurám, ahová viszont nem engedtem be.

A miniszoknya, az erőteljes smink, a kissé bódult állapot nem feltétlenül felhívás keringőre. Simán lehet egy önkifejezési forma, vagy egy átmulatott éjszaka utóhatása. A személyiségünk is lehet alapból harsányabb, fesztelenebb. Egyik sem jogosítja fel a másik felet, hogy erőszakkal elvegye, amit akar.

Mindezek ellenpéldája, amikor mindenben abúzust vélünk felfedezni.

Mint például a BDSM-ben, ahol minden kínzás ellenére van egy rendkívüli, betartandó, fontos szabály: csak olyan dolgok történhetnek az aktus során, amibe mindkét fél beleegyezik. Ehhez rendkívüli bizalom szükségeltetik mind a domináns, mind az alárendelt félben. Ezért sem értem, hogy a BDSM regényeknél miért hiszik az olvasók, hogy legalizálják az otthoni erőszakot.

Vegyük a leghíresebb szoftpornó regényt, A szürke árnyalatát. [A következő fejezet spoileres lesz.]

A könyv – mondjuk jogosan – rengeteg negatív kritikát kapott, még Szirmai Gergő is készített róla egy Youtube-videót. Igen ám, de ha elfelejtjük az alpári nyelvezetet, a sekélyes történetet, az egysíkú, idióta szereplőket, akkor a BDSM egy pirinyó, az átlag olvasó számára is befogadható, igencsak felszínes szegletébe nyerünk bepillantást. Ebben a tekintetben a történet egyetlen igazi vétke, hogy az e fajta szexuális irányultságot egy rózsaszín Hamupipőke-keretbe foglalja. Van a gazdag férfi, meg a szegény lány. A férfi a vagyonával hódít. Van pénzem, megveszek neked mindent, ha velem vagy. Igaz, emellett van még egy extrém szokásom: szeretek domináns lenni az ágyban. Kellek így, vagy nem? A nő meg eldöntheti, hogy igent mond-e, vagy nemet. Jelen esetben a nő egy rövid mérlegelés, na meg anyagi ráhatás után igent mond  – nem mintha a férfi elfogadná a nemleges választ. Szerződést kötnek, melyben egy hosszú szabálylista foglalja össze, mit tehet Grey Anával és mit nem. Ami nem tetszik a nőnek, törlik. Ebben én nem látok erőszakot. Amennyiben olyan történt volna, hogy egy kihúzott feltételt teljesít vele a férfi, akkor igen, de egyikőjük sem lépi át az előre kijelölt határokat.

Ebben hol van a nemi erőszak legalizálása?

Szerintem több nő van, mint ahányan bevallják maguknak is, hogy kíváncsiak arra, milyen lehet egy erős férfi karjaiban alárendeltnek lenni. Milyen lehet teljesen kiszolgáltatottnak lenni a szeretőnk ölelésében. Átadni magunkat a másik felünknek. Behódolni egy adott pillanatra.

Továbbra sem összetévesztendő ez a vágy a valódi akarattal. Álmodozhat egy nő róla, de ha a valóságban megijeszti, mégsem akarja, meggondolja magát és kimondja a bűvös szót, a NEMET, akkor a férfinek kutya kötelessége ott abban az adott pillanatban megállni. De fordított helyzetben sincs ez másképp!

Mert a szex két (néha több) egyenrangú fél egyenrangú kapcsolatáról szól, ahol a nem az NEM!

Viv

Fotó: pexels.com

Amennyiben hozzá szeretnél szólni, keresd fel az oldal Facebook oldalát!