…amennyiben nincs náluk rooming-in szolgáltatás!

December hatodika reggelén a gyermekeim rohannak az ablakhoz, mit hozott nekik éjszaka a Télapó. Ők még hisznek benne, pedig mi, a szüleik kissé másképp álltunk a dolgokhoz. 

Szeretem reggelente hallgatni a fiaim szuszogását. Az ablakon már beszűrődik az ébredő város zaja, de ők még csendesen, a legmélyebb álmukat alusszák. Ilyenkor mérhetetlen boldogság tölt el, hogy kétszer is átélhettem a világ legszebb csodáját: egy apró lénynek adhattam életet. Mert számomra a születés maga A CSODA, ahogy két sejt találkozásából egy különálló individuum születik.  És most mégsem erről a csodáról lesz szó, hiszen ahogy rájuk nézek, a vonásaikban minket, a szüleiket és a mi felmenőinket, a családjainkat látom.  Azokat is, akik már nem lehetnek közöttünk.

A távozásukkal valami elmúlt…

November 25-én volt a nők elleni erőszak megszűntetésének világnapja. Nem akartam róla írni, mert én szerencsés helyzetben vagyok, kívülállóként nem jártam még hasonló cipőben sem, nemhogy ugyanabban, de még nem is ástam bele magam a témába. Pedig ez utóbbi "egy jó cikk" alapja. Mégis, ahogy szembe jöttek velem az erről szóló blogpublikációk, úgy érzem, most (és nem korábban, nem aznap) itt az ideje, hogy én is elmerengjek az olvasottakon. Nem tudom, mennyire kapirgálom a felszínt, hiszen továbbra sem szándékozom belemélyedni, arra ott vannak a nőket támogató szervezetek, vagy a profi szakemberek. Ezek csak az én gondolataim.

Nő létemre vegyes érzelmeket táplálok a mostanában több amerikai államban is elfogadott abortuszellenes törvénnyel.