December hatodika reggelén a gyermekeim rohannak az ablakhoz, mit hozott nekik éjszaka a Télapó. Ők még hisznek benne, pedig mi, a szüleik kissé másképp álltunk a dolgokhoz.
Nálunk a karácsony mindig is inkább családi hagyomány, mint vallási ünnep. Vasárnaponként gyertyát gyújtunk, december hatodikára csizmát tisztítunk, a téli szünetben pillangó - angyalka - formájú mézeskalácsot sütünk, egész hónapban karácsonyi dalokat hallgatunk, és december huszonnegyedike előtt egy-két nappal megvesszük az ajándékokat, míg Szenteste összegyűlik az egész család, és - általában - boldogságban, szeretetben, harmóniában töltjük az estét.
Ilyenkor a nagyszüleim, sőt a gyermekeim apai nagyszülei is mind-mind Jézus Krisztus születését ünneplik - angyalokkal, Kisjézussal, bárányokkal, Betlehemmel. Általuk ismerkedtek meg a (déd)unokák a keresztények hitvilágával és szokásaival. Mivel nekem nem több mint egy este, amelyet mi magunk töltünk meg áhítattal, szeretettel, talán még békességgel is, így személy szerint a gyerekeimnek nem akartam túlmisztifikálni. Legalábbis én nem, mert nem lettem volna hiteles. A gyerekek csodákba való hitét úgyis táplálja a család, az óvoda, de kezdetben még az általános iskola is.
Anno természetesen nekem is csengőszóra jött a Jézuska, a feldíszített fát körülállva énekeltük Mennyből az Angyalt, és mikor Dédim megérkezett, mindig Dicsértessékkel köszönt. Hittem benne. Hittem a Jézuskában, hittem abban, hogy az angyalok segítik az ajándékokat a fa alá. Sőt a Mikulásban is hittem, akit a rénszarvasok húznak.
Nem emlékszem, mikor jött a NAGY FELISMERÉS. Iskolás voltam az biztos. Elszólták magukat, vagy úgy gondolták a szüleim, hogy már nagy vagyok. Pedig gondolhattam volna, mert ugyan a beöltözött Mikulásokat nem ismertem fel, de azért sejtettem, hogy kit rejt a fehér szakáll. S pont ez volt az első: nincs Télapó! Rákérdeztem a Jézuskára is. Nem kellett volna... Sírva rohantam fel az emeletre, s vetettem magam a kanapéra.
Úgy igazán nem a tudat zavart, hogy nem létezik a varázslat. Ami igazán sokkolt az az volt, hogy a nagyszüleim (nem is a szüleim!) hazudtak nekem! A szüleim sosem állították olyan magabiztosan, sosem meséltek nekem a kis angyalkákról, sosem forgatták velem a képes Bibliát, de mama igen! Ő szent meggyőzéssel állította, hogy a Kisjézus száll le az égből, és tőle kapom az ajándékokat, mert jó kislány vagyok. Ezek után, hogyan bízhatok bennük? Most mi lesz? Mi is a teljes igazság?
Így utólag viccesen hangozhat, de akkor nagyon nagy sokként éltem meg.
Szóval emiatt nem akartam részt venni a karácsonyi hagyományok belemagyarázásába, nem akartam, hogy a gyermekeim ennyire higgyenek valamiben. Persze, ha nekik Jézuska kell, hát legyen. Ha a Magyalkirály, akkor róla mesélek. De nem szeretnék semmit felruházni olyan dolgokkal, amikkel nem rendelkeznek. Őszintén, egy kisded, hogyan cipelhet hatalmas dobozokat? A Mikulás hogyan tud egyszerre több helyen lenni? Sőt egy helyen több is lenni belőle? Lehet, ehhez csak én vagyok nagyon földhözragadt.
Mindezek ellenére azt vallom, a gyerekeknek kell a mese, a varázslat, és ezt mi, szülők jó sokáig meg akarjuk őrizni. Azt is, hogy a hitünk mindennél erősebb, és ezt szeretnénk a gyerekeinknek is átadni. Azt se hiszem, hogy ettől a kis hazugságtól lelki törést szenvednének. Pont ezek miatt gondolom, hogy ha minél őszintébben, minél több rétegben meséljük már kezdetektől a Karácsony mítoszát, akkor annál nyitottabbak lesznek a gyerekeink a többi vallásra, kultúrára is. De az is lehet, hogy szimplán tévedek.
Ti mit mondtok a gyerekeiteknek? Meddig hittetek bennük? Egyáltalán számotokra mit jelent a karácsony?
Viv
Kommentelni, válaszolni a Facebook-oldalon tudtok.
Itt pedig tudományosabban állnak a kérdéshez:
Fotó: Pexels
