Beth Scupham: Fascia land // Flickr
Az elmúlt években egyre nagyobb teret kapott a speciális nevelésű, fogyatékkal élő gyerekek integrálása, az érzékenyítés velük szemben, ám továbbra is megdöbbentő, hogyan állnak az emberek a témához. Mind a gyerekek, a szülők, de még a pedagógusok is!
Számtalan írás, film született a témáról. A kedvencem a 2017-es Az igazi csoda mozifilm, ami egy Treacher Collins-szindrómában szenvedő kisfiú iskolai integrálásáról szól. Pozitívan, talán egyeseknek túlságosan gejn cukormázzal is mutatja be, hogyan éli meg a kirekesztést, majd az el- és befogadást egy különös kinézetű, mások számára gúnyolódást kelthető tizenkét éves.
A film a szívemig hatolt, nézése során újra éltem a saját fiatalságom, ahogy én magam is átéltem a mások általi elfogadtatásom.
Egy kisvárosban születtem, ott kezdtem az iskolát is. Más voltam, mint az átlag, emiatt a tanárok megijedtek tőlem. Személy szerint mozgásában korlátozott lettem, értelmileg nem sérültem, viszont erről az akkori pedagógusoknak külön szakvéleményt kellett kérnünk. A kórházban megdöbbentek a kérésen, hiszen láthatóan épeszű voltam, s emellett semmilyen fejlődési zavarom sem volt. Mert mi lett volna, ha mégis lett volna? Be sem fogadnak, mehettem volna kisegítő iskolába. Akkor még olyanról, hogy SNI, nem is hallottak, nemhogy olyan „bevállalósak” lettek volna, hogy egy sajátos nevelési igényű gyereket fel is vegyenek egy átlagos osztályba.
Nekem tényleg szerencsém volt. Nem csak azért, mert csak külsőleg sérültem, hanem mert az anyukám is és a tanáraim is úgy álltak a dologhoz. Első óra előtt már felkészítették az osztályt, sőt a többi csoportot is, hogy én milyen vagyok. Elmondták a belső-külső tulajdonságaimat és azt, hogyan fogadjanak. Persze, a gyerekek őszintébbek a felnőtteknél, tudnak és szeretnek is másokat bántani, legfőképp csúfolni. Én is voltam félszemű csibe (ne kérdezzétek meg, miért éppen csibe, s miért esett ez annyira rosszul akkor ott), de a tanáraim segítettek átvészelni és megoldani az összes ilyen konfliktust. Nekik köszönhetően sikeresen beilleszkedtem az osztályközösségbe. Lettek barátaim, lettek ellenségeim, ugyanolyan diák lettem, mint bármelyikük. S merem állítani, hogy ez segített ahhoz, hogy mostanra boldog családanya lettem, akinek két szép, egészséges fia van.
Nem mondom, hogy minden ilyen simán ment, mint ahogy leírva tűnik. Kis mimóza lelkű voltam már akkor is: valamilyen szinten addig egy külön burokban éltem, amitől nebáncsvirág lettem. Emlékszem, negyedikben elmaradt az egyik utolsó óránk. Rajtam kívül a többiek napközibe jártak, engem délutánonként ilyen-olyan fejlesztőkre hordtak. Abban az időben még sehol sem volt mobiltelefon, és én ott ragadtam egyedül egy órán keresztül az üres tanteremben. Összezavarodtam, megijedtem, sírni kezdtem. Persze a tanárok nem tudták megfelelően kezelni a "hisztimet", hiszen egy normális érzelmi fejlettségű gyerek ilyen korban már nem rémül meg ilyentől. Én viszont nagyon is, mert hirtelen egy ismeretlen helyzetben találtam magam, ahol nem volt senki, aki úgymond fogta volna a két kezem.
Éppen úgy éreztem magam, ahogy a fiam érezte magát, amikor egy negyedórát késtem az oviból. Ott ült egyedül, riadtan és könnycseppektől fénylő szemmel a padon engem várva, és el sem tudta képzelni, hol vagyok. Eddig én voltam neki a biztos pont, a fény, a kapaszkodó, s most szó nélkül nem mentem érte. Mi történt anyával? Itt hagyott? Itt maradok? Nem jön értem? Én akkor az iskolában tudtam, hogy maximum negyvenöt percet kell várnom, mégis megrémültem. Mi lenne egy ilyen helyzetben egy autista gyermekkel, akinek a megszokott rend jelent biztonságot?
Craig Sunter: Individuality! // Flickr
El sem tudjuk képzelni, milyen lehet ez a rémület egy olyan gyerek számára, aki nem képes felismerni, mikor lehet, vagy kell megszegni az addigi, már felállított szabályrendszert!
Ilyenkor hihetetlen empátiával és tudással kellene rendelkeznie annak a szülőnek, pedagógusnak, aki ott van mellette. De azt vettem észre, hogy a mostani felhígult társadalmunkban, pont ezek hiányoznak a felnőttekből.
Elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni, amikor még a legkisebb dolog is, óriásinak hatott, és a legbanálisabb dolgokból is képesek voltak elefántot csinálni.
Egyszer megkérdezték tőlem, mint szülő, mit reagálnék, ha a fiam ovis közösségében lenne egy dühkitöréses autista gyermek?
Először is, elvárnám az óvónőktől, hogy szóljanak róla. Miért? Mert a saját fiamat is fel kell készíteni arra, hogy van egy különleges tagja a csoportjának, aki se nem jobb, se nem rosszabb, mint a többi játszópajtás, csak néha nem érti mások cselekedeteit, s egy olyan világba kell beilleszkednie, ami teljesen más, mint az övé.
Utána olvasnék, hogy pontosan mit is takar ez a fejlődési zavar. Pontosan, miben is nyilvánulhat meg nála egy-egy dühkitörés, és olyankor mi a lehető legjobb tett a fiam részéről.
Ha téged is érdekel itt pontosan elolvashatod, hogyan éli meg a dühkitörését egy Asperger-szindrómás.
Végül lett egy "sikítórohamos", autista osztálytársa.
Egyáltalán nem jutott eszembe olyat mondani, hogy ne barátkozzon vele! Olyat sem, hogy kerülje őt, mint a pestist. Beszéltünk róla, hogyan éli meg a sikításos rohamait. Beszéltünk arról, hogy ilyenkor mit érezhet a másik, mennyire fontos, hogy toleránsan kezelje. Tanácsolni sem kellett neki olyat, hogyan viselkedjen, míg a másik le nem nyugszik. A lehető legtermészetesebben fogadta el a másik "különcségét" és érzett rá arra, hogy ilyenkor mi a legjobb cselekedet a részéről.
Nem mindegyik kisiskolás állhat hozzá ilyen könnyedén, lehetnek olyanok, akik megijednek mondjuk egy dühkitöréstől. Érdemes ebben az esetben elmesélni, hogy ha érzelmileg instabil, lehet verekedős, kiabálós, furcsán viselkedő, és olyankor, ha teheti, hagyja egyedül, mert úgy könnyebben és gyorsabban megnyugszik.
Mindaugas Danys: scream and shout // Flickr
Tízéves forma voltam, amikor az egyik ismerősöm a hátam mögött epilepsziás rohamot kapott. Tudtam a betegségéről, mégis váratlanul ért a látvány, és ijesztő volt látni a fetrengését, rángatózását. Bevallom őszintén, féltem. Megint csak ezt kivetítve gondolom azt, hogy a fiam megijedne, ha látna egy furcsán viselkedő, dühöngő csoporttársat. Viszont én, mint felnőtt, adhatok neki olyan bizalmat, amivel előre felvértezem és amitől könnyebben (esetleg fizikai bántalmazás nélkül) átvészeli az ilyen eseteket.
Veszélyes egy viselkedészavaros gyermek az osztálytársak számára?
Amíg tudatos fizikai bántalmazás nem lép fel, addig nem gondolom. A gyerekek többsége simán elfogadja a másik különcségeit, alig törődik vele, megtanulja kezelni. A felnőttek sokkal inkább félnek az ilyen gyerekektől, mert gyakran rendbontóak. Félnek tőlük, félnek, hogy mások, történetesen több gondot okoznak. Hiszen ők kilógnak a szép, idealizált csoportból. Külön kell velük foglalkozni, és 20-30 gyerek mellett ez szinte lehetetlen.
Valóban lehetetlen?
Ha a felnőttek, a pedagógusok érdekeit nézzük, akkor nagyvalószínűséggel igen. Abban az esetben, ha a gyerekekét helyezzük előtérbe, akkor viszont érdemes lenne megoldani. És most nem csak a „beteg” gyerekekre gondolok! A szellemileg és testileg is ép gyerekek toleranciát, elfogadást tanulhatnak tőlük, ami viszont manapság hihetetlen sok emberből hiányzik!
Végezetül itt egy videó Kulka Jánossal, aki középiskolásoknak mesél az autista gyerekekről:
https://youtu.be/6TqEeWD2P1o
Olvasnivaló:
SNI - ami a bűvös betűszó mögött van
Egyetértesz az olvasottakkal? Más a véleményed? Oszd meg velünk a Facebookon!
Viv
